Mármint igazi szerelmek, szakmai szemmel. Lesz itt minden.

tl;dr: ez a buli nem a születésemkor vésődött be, és nem is voltam mindig kitűnő. Szorgalmas viszont igen.

PhD fesztivál, -2. nap

Valószínűleg sokan vannak még úgy életük fontosnak ítélt eseményeivel, mint én. A legtöbbet igyekszem jó előre kigondolni, meg A, B és C -néha D- terveket készíteni a különböző eshetőségekre, röviden: felkészülni.

Van, amikor ez abszolút kivitelezhető és jól is sülnek el a dolgok. Így volt ez esetemben a tanulmányaim túlnyomó részével. Mármint, mindig jó döntéseket hoztam életem ezen területén, de nem mindegyik volt kőbe vésve. Ilyen ez a PhD dolog is.

Az általános nekem egyszerű dolog volt. A város ahol felnőttem egy általános iskolát tart fenn és tölt meg gyerekekkel évről évre. Itt teljesen általános érdeklődésű osztályokról van szó, maximum a nyelvoktatás, a nyelvtudás erőssége határozza meg, hogy ki miből mennyit tanul - meg a versenyek, persze.

Én németes karrierrel indítottam, sulin kívül pedig ott volt az angol meg a többi szakkör. Meg a lovaglás.

Aztán jött a gimi. Az első saját választásom. Azt tudtam, hogy Szolnokon szeretnék gimibe járni, és az is megvolt, hogy szuper lenne abba a gimibe kerülni, ahol anyum is végzett. Az általános után az is elég egyértelmű volt, hogy németes osztályt jelöljek első helyen, aztán humánt, bioszt és matekot. Mindenhova volt elég pontszámom, de maradtam a németnél. 

Nos, általánosban megtanultam versenyezni - mert kb. minden indultunk, még matek és énekversenyen is (hangomat tekintve ennél már csak a sportversenyeken nyújtott eredményeim lettek volna szórakoztatóbbak)-, aztán gimiben megtanultam tanulni és hajtani.

Visszagondolva, nem is értem, miért izgultam annyira az ötödikes bizonyítványosztás előtt, hogy elájuljak fogmosás közben, hiszen erre még akkor sem vitt rá utána a lélek, amikor gimi harmadikban vártam, hogy meglesz-e mindenből a jeles (hello fizika). Jó hírem van, asszem egy négyesem volt abban az évben, aztán összejött a kitűnő, de mint akkor már oly sokszor megkaptam a felnőttektől, ez bizony a felvételin kívül kutyát sem érdekelt.

Érettségin szerintem mondhatom, hogy jól szerepeltem. Németből emelteztem csak, az 94% lett, a magyar 92%, a töri és az angol 89%, a matek meg gyászos 64%, de jó az, még ötös.

Oké, oké, jött az egyetem - a második saját választás. Mármint, az a választás, ami végül a sajátom lett, de azért édesapám egyszer megpróbálta a sajátjává tenni. Hát, nem jött össze.

Onnan indultam, hogy a gimi első két évében tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy én bizony jogi pályán fogok elindulni, mert dr. Szöszi meg ilyesmik. Aztán gimi másodikban rájöttem, hogy amúgy én nem akarok annyit törizni, és magolni sincs kedve ennyit, a jogszabályi változásokat sem akartam a mindennapjaim részévé tenni.

Ekkor elgondolkodtam, hogy mi lehet az az irány, ami azért valamennyire kötődik ehhez, tudom használni a nyelveket is, és lehetőleg van belőle az ELTE-n képzés. Merthogy nagyon szerettem volna Budapesten, egészen pontosan az ELTE-n tanulni. Nem, ehhez nincs köze annak, hogy anyum éppen akkor csinálta ott a negyedik diplomáját, ugyan. Maximum kicsit.

Így jutottem el a nemzetközi tanulmányok nevű szakhoz, ami elsőre nagyon izgalmasan hangzott. Aztán még gimiben szerveztem egy előadássorozatot, ahol alumnisok meséltek a karrierjükről. Kapóra jött, hogy egyikük éppen ilyen szakon végzett, úgyhogy az előadása után szépen megkérdeztem tőle amit szerettem volna, majd konstatáltam, hogy ez nem biztos, hogy az én szakom lesz. Ekkor már gimi harmadik végénél jártunk. Hjaj, micsoda pánik volt ott! Az évek óta tartó gondos tervezgetésem oda, kezdhetem előről.

De mit akarok? Merthátvégsősoroncsakazéletemmúlikrajta. Elővettem az általános negyedikben írt listámat, amin 10 foglalkozás szerepelt, amik akkor érdekeltek. Aztán jött a helyzetelemzés, mi az, ami most jó lenne? Tudtam, hogy szeretnék olyan munkát majd (hah! figyeled, m-u-n-k-á-t, nem szakot meg nem diplomát, hanem majd munkát.), ami feltölt, ami által folyamatosan fejlődhetek, jobbá tehetem mások és a saját magam életét, használhatom a nyelvtudásom is, utazhatok és azért nem mellesleg, amiből meg tudok majd élni. Abszolút vállalható feltételek, nem?

Aztán egyszer beütött. Nem tudom, honnan jött, de ültem szépen délután a szobámban, majd jött az A gondolat, vagy megérzés, vagy akármi, hogy hát ez a pszichológia lesz, de abból is az a fajta, ami munkával kapcsolatos (megjegyezném, ekkor már elég sokat hallottam apától a tréningekről meg 360 fokos értékelésről, és lelkesen forgattam a reportjait is). Aztán összeszedtem magam, és kisétáltam anyához a fürdőszobába, hogy szeretnék mondani valamit. Hogy pszichológia (jog meg nemzetközi tanulmányok helyett). Anya részéről elmaradt a várt döbbenet. Elmondta, hogy cseppet sincs meglepve, és hogy szerinte passzolni fog hozzám ez a dolog. Apa már más tészta volt. A “miért nem jó a nemzetközi tanulmányok” és a “nem lesz munkád” mondatok csak a leggyakrabban ismételtek voltak azokban a hetekben. Aztán egyszer annyit mondta, hogy oké, de ez az én döntésem. Aztán megérkezett a mondat, amit vártam: “én csak féltelek”. Aztán megbeszéltük, hogy mi ez a pszichológia dolog és miért lesz jó nekem, és kiderült, hogy tök más elképzelései voltak, és eszébe sem jutott, hogy “ja, amúgy tényleg sok tréningünk van és tényleg meg lehet belőle élni”. Egy kérdéskör pipa.

Ahhoz képest, hogy milyen nehéz volt azt átvernem, hogy átnyergelek a pszichora, szinte semmi volt ahhoz képest, amit akkor zúdított apa a nyakamba, amikor konkrétan a módosítós jelentkezési időszak utolsó napján felhívtam a suli udvaráról, hogy ja amúgy megcseréltem a sorrendet, és SZTE-pszicho helyett ELTE-pszichot jelöltem első helyen. MerthogymiazhogynemSzegedremész. Megbeszéltük. Voltunk ott. Tetszett. Persze, tetszett. Hogyne tetszett volna Szeged, meg hogyne tetszett volna az egyetem, amit azóta is csak babaháznak hívok - még akkor is, amikor konferenciára megyek oda-, meg hogyne tetszett volna az egész, hát oda járt az akkori fiúm is és amúgyis, Szeged.

Csakhogy apa elfelejtette, hogy még a szakmódosítós buli előtt én az ELTE-re készültem. Szóval végül meghoztam a második >>saját<< döntésemet, és valóban arra az egyetemre és szakra jelentkeztem, amit én, csakis én, saját szabad akaratomból választottam.

Apának először kicsit fájt, de aztán feldolgozta. A pontszámok kihirdetését szerintem jobban várta, mint én. Erre abból következtetek, hogy ő hívott fel a ponthatárral azon a bizonyos estén, amikor én még csak a meggyes sörömet fizettem ki útban a Margit-szigeten lévő Pontott Partyra. 

Szóval apától tudtam meg, hogy felvettek az ELTE-re, pszichológia alapszakra, államira. Csoda három év kezdődött el akkor.

PhD fesztivál, -1. nap

Szóval, jött az egyetem. Alapképzés, pszichológia szak. A legelső oktatási napon három órám volt, amiből az első kettő annyira nem fogott meg, viszont ahogy elkezdődött a “Bevezetés a pszichológiába” előadás, éreztem, hogy jobb helyen nem is lehetnék abban a pillanatban. Abban biztos voltam, hogy matekot már nem igazán szeretnék látni a tanulmányaim során. Nos, spolier alert: nem jött össze. Ámítás, hogy a bölcsészdiplomával és BA titulussal megáldott hazai pszichológia képzés soft. Volt statisztika, több félévnyi módszertan, élettan, meg közgáz, még ha “butítva” is, de volt. Az alapképzés első éve annyira nem hatott meg, eléggé élveztem, hogy elköltöztem otthonról, meg hogy ennyi új arc van körülöttem. Aztán jött az első vizsgaidőszak. Pain in the … , yap, oda. Maradjunk annyiban, hogy alapképzést utolsó évében jöttem rá igazán, hogy tök jó lenne úgy igazán összekapni magam, mert ahogy már oly sokszor meghallgathattam akkor anyától, bennem bizony több van.

Így történt, hogy a másodévet kvázi felkészülősen, az utolsó két félévet már tényleg szépen csináltam végig. Noha nem volt életem legokosabb döntése, hogy minden szigorlatomat az utolsó félév mindössze háromhetes vizsgaidőszakába zsúfoltam még másik két vizsgával, de nem volt mit tenni. Hősiesen sírtam a tételek felett, és a nyitott ablak előtt, a padlón ülve, ringatózva énekeltem az Abba-tól a Have a dream-et. Innen is szeretném megköszönni a szüleimnek és a barátaimnak, hogy nem adtak rám kényszerzubbonyt és nem kísértek be a klinikai pszicho gyakorlat helyszínéül szolgáló János Kórházba, hogy akkor maradjak is ott szépen.

Valahogy összeraktam a szigorlatokat, általános és fejlődéspszichoból ötöst kaptam (ki gondolta volna, hogy pont azokból, amikre a legkevésbé feküdtem rá), szociálból négyest, személyiségből meg hármast. Jó lesz, lehetett volna jobb is, de irány a záróvizsga. Kutatás ötös, prezentáció négyes. Egy századdal maradtam le a jeles diplomáról, dehát odaseneki. Az alapszakos védésem előtti napon volt a mesteres felvételim a BME-n, és madarat lehetett volna fogatni velem.

Történt ugyanis, hogy már alapszak első félévének második hónapjában megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy akkor tényleg munka mester, méghozzá a BME-n.

Itt szeretném megjegyezni, hogy innentől kezdve nagyjából két és fél évem volt megtervezni a hogyan továbbot. Az akkori tanszéki ügyintézővel szuper kapcsolatot alakítottunk ki, úgyhogy amikor bevittem a jelentkezési anyagomat, szinte régi barátokként üdvözöltük egymást.

Megtörtént a szokásos felvételi anyag összerakása online, nagyon gondos tervezéssel összeraktam a szakmai portfóliómat - ami azóta is kint van a témavezetőm polcán-, majd jött a szóbeli felvételi.

Ágotához kerültem. Hogy ki Ágota? Az egyik legjobb “dolog” - bocsi a tárgyiasításért-, ami történhetett velem emberileg és szakmailag. Szóval, megvoltak a felvételi körök, aztán jött a várakozás. Azt tudtam, hogy valószínű lesz elég pontom a bejutáshoz, de elnézve, hogy milyen erős évfolyamból jöttem, azért lelkesen vártam azt a bizonyos nem hivatalos sms-t.

2016.07.26. 20:03-kor meg is érkezett. Azért tudom ilyen pontosan, mert azóta sem töröltem ki a telefonomból. Szegény akkori barátomat halálra idegesíthettem aznap este, mert bár ő meg volt róla győződve, hogy felvesznek, én nem voltam hajlandó addig elindulni az esti sétánkra, amíg nincsenek meg a ponthatárok meg az sms. Aztán minden megérkezett, megvoltak a boldog telefonhívások, a lelkes üzenetváltások, hogy ki melyik specre megy tovább, meg persze be kellett állítani Facebookon, hogy hello BME. Mehettünk sétálni.

A mesterképzés két évét életem legjobb évei között tartom számon, a jelentkezést pedig életem legjobb döntései között. Azt hiszem, utoljára talán a Bűbájos boszorkákért rajonghattam ennyire, az pedig jó régen volt.

Elképzelhető, hogy a következő kijelentésemmel nem minden évfolyamtársam, fölöttem vagy alattam járó ért egyet, de sebaj. A harmadik saját döntésem következménye az lett, hogy szárnyaltam a mesterképzés ideje alatt, találtam egy csodálatos mentort, és minden megkaptam a képzéstől, amire vágytam, sőt, többet is.

Mester első félévében szerelmes voltam a fiúmba és a szakomba. Aztán nagyjából félév közepén előbbi megroggyant, és a TDK-m után két nappal véget ért. Ahhoz képest két napra pedig valami új kezdődött el, Ágotával. Azon a kedden magam sem gondoltam volna, hogy az órai prezentáció előtt 2 perccel én még sírok, aztán lenyomom a szöveget az előadótársammal, majd óra végén összeszedem minden bátorságom, és megkérdezem Ágotát, hogy lehetne-e segíteni neki projektekben. A szívmelengető válasz annyiból állt, hogy “Én is ezen gondolkodtam, csak még nem kérdeztelek meg.”.

Így indult el az a kőkemény két félév, ahol tényleg tanultam, vállaltam ezt-azt pluszban, ötleteltünk, megvalósítottunk, hoztunk újításokat. Két félévnyi flow.