Folytatás következik, immáron a mesteres évekre szorítkozva.

tl;dr: a sosem hittem volnától a felvételi határozatig.

Jó, de hol van a PhD?

Én voltam az az ember, aki alapszakon a karrierorientációs előadáson mosolyogva ült, amikor a diagram “PhD” részéhez értünk, és alig vártam, hogy menjünk tovább a szakképzésekre és a módszerspecifikus képzésekre, mert én úgysem akarok kutatgatni, meg az csak időt visz el. Hah. Most amúgy nevetek magamon. 

Szóval, történt ez a csodálatos BME dolog velem. Imádtam bejárni, imádtam a tanáraimat, az órákat, a házikat, a projektmunkákat, és m-i-n-d-e-n-t. Aztán harmadik és negyedik félévben jóval kevesebbet voltunk bent a terepgyakos tárgyak miatt. Szerencsére Ágotával voltak megbeszéléseink, a diplomamunkám témavezetője is ő volt, úgyhogy volt miért bemenni a tanszékre. Aztán jött a PPÖF. Aki nem BME-s, vagy még nem vette fel ezt a kurzust, annak csak úgy halkan mondom, hogy a Pozitív pszichológia és önfejlesztés egy szabvál tárgy, ahol a pozitív pszichológia elméleti témáit járjuk körül, és többségüket a gyakorlatba is átfordítjuk, tehát interaktív kurzusról van szó. Még halkabban jegyzem meg, hogy akit érdekel a kurzus hatásának tudományos megközelítése, szóljon, mert Szandi még díjat is nyert vele. Tehát, jött a PPÖF, ami okot adott arra, hogy minden héten az egyetemen töltsek heti egy estét, hol co-founderként (jajdeszépszó) hallgatva a többiek előadásait, hol a saját témáimat bemutatva.

Mivel ez már a tavaszi félév volt (tehát a mester vége), már jócskán megérett a gondolat, hogy jelentkezni kéne a doktori képzésre. Azt a drámai elemekkel tűzdelt gondolatsort inkább nem részletezném, hogy önköltséges vagy ösztöndíjas képzésre jelentkezzek. Igazából ez akkor még mindegy volt, mert van egy olyan íratlan “szabály” a tanszéken, hogy egy évet érdemes kihagyni legalább a mester és a PhD között, tapasztalatszerzés címszó alatt.

Jött a félév vége, és rá kellett jönnöm, hogy ha munka mellett szeretnék tényleg olyan igényes diplomamunkát leadni és úgy záróvizsgázni, ahogy elképzeltem, akkor nem éppen a PhD-n kéne kattognom, hanem azon, hogy miként fogom befejezni a félévet.

Végül teher alatt nő a pálma felkiáltással kb. leadás előtt pár nappal elkészült a diplomamunkám, feltöltöttem, mentem nyomtatni-köttetni-leadni. Egy sóhaj. 

Indulhatott a záróvizsga felkészülés. Jópár tétel, meg csomó idő ha úgy vesszük. Alapképzésen a szigorlatoknál annyit szenvedtem, hogy végül mindegyiknél 2-2 nap volt a nettó felkészülésem, a többi sírás és feszültséglevezető táncolás.

Azért a mesterre többet készültem. Talán egy hetet úgy igazán, meg előtte lapozgattam a tételeket. Az utolsó napokban aztán megint jött a sírás, meg a kedvenc tételek bekarikázása, jegyzeten alvás és szerencsetoll. Meg csoki. Sok csoki.

A B betűs nevem olyan szempontból áldás, hogy viszonylag hamar túl vagyok a dolgokon. Így volt ez a záróvizsgával is. Első nap, a bizottságunk második vizsgázója. Kihúztam a szervezetfejlesztés tételt. Azt a tételt, amire a tanulásnál sokszor legyintettem, hogy “jó, itt majd végiggondolom szépen, hogy mit hogyan csináltunk Ágotával x meg y projektnél, és jó lesz.” Aha. Ez valójában úgy nézett ki, hogy ennek a tételnek az elejére szépen beilleszthető az előző tétel, ami egy rakás bemagolós mozaikszavas módszer felsorolása. Nos, én meglehetősen béna magoló vagyok, de azt a tételt kívülről megtanultam és ha már ott voltam, egy részét el is mondtam. Eddig minden szép és jó volt, majd jött a kérdezős szekció, ahol egy harmadik kapcsolódó tételről érdeklődött a tanárnő. Azt a tételt nem igazán kedveltem. Egyszerűen nem ment be a fejembe. Elmondtam, amire emlékeztem - hah, nem volt sok-, aztán hozzátettem, hogy a második kérdésére adandó válasz nem fog eszembe jutni, noha látom magam előtt a jegyzetet. Oké, mehetek prezentálni. Elmondtam a diplomamunkám kutatását, belefoglalva a külső bíráló kérdéseire adott válaszaimat, mindezt időn belül. Hát, nagyjából itt véget is ért az aznapi munkám, és mehettem fröccsözni a többi délelőttivel a kocka büfébe eredményhirdetésig. 

Az épületbe visszafelé még kicsit spicces voltam a fröcsitől, de mire felértünk az első emeletre, ez átment teljes izgalomba. Akkor már reggel óta a csoda bordó magassarkúmban parádéztam, de kit érdekel, hogy még fél óráig fáj a lábam, ha most derül ki, hogy mi lett a mesteres munkám vége?

Álltunk ott szépen sorban, szemben a bizottságunkkal, mindenki mosolygott, a tanszékvezető asszony nagyon kedves dolgokat mondott, utána pedig jött a fekete leves. Lelövöm a poént, sikerült, amiért dolgoztam, 5-5 záróvizsgával és 4.85-ös átlaggal kitüntetéses diplomát szereztem. 

Mármint, elmehettem egy hónappal később átvenni a diplomámat, hogy aztán másfél hónap múlva visszaadhassam, hogy egy hónap múlva újra megkaphassam az ünnepélyes átadón.

Október 6-án annyi volt az összes dolgom, hogy szépen felöltözzek, elfoglaljam a helyem a kijelölt széken, végigsétáljak az emelvényen amikor engem szólítanak - és ne essek pofára menet közben-, átvegyem a diplomámat, kezet fogjak mindenkivel, majd visszaüljek a helyemre és megvárjam az ünnepség végét. Ne viccelj, ez ne menne mesterdiplomásként? Nem estem el!

PhD fesztivál, 0. nap

Innentől kezdve két fontos feladatom volt. Az első, hogy a rendelkezésre álló év során tényleg érdemben szerezzek tapasztalatot, immáron nem gyakornokként. A második, hogy összerakjam a PhD jelentkezési anyagom és eldöntsem, hogy mi lesz a témám. Azt hiszem, mindkettőre mondhatom, hogy sikerült. 

Nagyjából diplomaosztó után egy héttel kezdtem dolzogni, aminek 8 tartalmas, tapasztalatokkal teli hónap lett a végeredménye. Igen, tényleg kell az az egy év kihagyás, még akkor is, ha amúgy egyetem alatt is szakmait dolgozik az ember lánya. Nem adnám vissza és nem cserélném el ezt a 8 hónapot. 

Részben azért, mert baromi sokat tanultam közben különböző méretű és működésű szervezetekről, láttam az addig csak elméletben megtanultakat gyakorlatban beválni vagy nem működni, és lettek önálló gondolataim.

Másrészt, mire a “végéhez” közeledtem, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy igen, nekem tényleg a munka-és szervezetpszichológia a szenvedélyem, a hivatásom, a mindenem, és hogy tényleg akarom ezt a PhD-t.

Ahogy a legjobb barátnőm fogalmazott, tök jó, hogy ezt már tényleg csak magam miatt csinálom.

Valóban. Sokan nem értették, hogy amúgy ezt miért szeretném, az ösztöndíj nem sok, a befektetett munka viszont igen, és felmerült sokszor a kérdés, hogy amúgy számít-e bármit is az a plusz két betű a nevem előtt, vagy ha úgy nézzük, az a három a nevem után.

Nekem számít. Ez a negyedik saját döntésem. Szintén életem legjobb döntései közé sorolnám.

Nagy nehezen eltelt tehát az egy év, és jöhetett a jelentkezés. Az, hogy mennyire voltam fejben éppen elhavazva szerintem tökéletesen látszik abból, hogy a jelentkezési anyagomat a határidő előtti napon adtam le. Aztán jött az értesítés, hogy mikor lesz a szóbeli felvételi, mi lesz a menete. Aztán szóbeli felvételi történt, majd közvetlenül utána remegő lábakkal álltam az ajtóban, amíg vártam Ágotát - surprise, ő lesz a doktori témavezetőm is-, aki jött utánam, hogy “azt hittem, megvársz fönt, én csak téged hallgattalak meg, jövök veled”. Ott szépen kibukott belőlem, hogy mennyire izgultam és remélem, hogy felvesznek és meglesz az ösztöndíj is és nem omlik össze az álmom.

Július 4-én reggel jött a hivatalos értesítő, hogy felvettek az ösztöndíjas képzésre. Éppen edzésről jöttem ki, és a forgóvillában ért az email. Elmásztam a lépcsőfordulóig, és azokban a másodpercekben nem a guggolós edzés volt az egyetlen, ami miatt alig álltam a lábamon. Sikerült.

Azóta már kaptam beiratkozós infokat, Neptunban már beiratkoztam, megjöttek az első emailek, hogy melyik kurzusban mikor tartok majd órát, és nemsoká az első tervezős beszélgetésünk is megtörténik Ágotával. Egy hónap, és indul a PhD fesztivál!

Mármint igazi szerelmek, szakmai szemmel. Lesz itt minden.

tl;dr: ez a buli nem a születésemkor vésődött be, és nem is voltam mindig kitűnő. Szorgalmas viszont igen.

PhD fesztivál, -2. nap

Valószínűleg sokan vannak még úgy életük fontosnak ítélt eseményeivel, mint én. A legtöbbet igyekszem jó előre kigondolni, meg A, B és C -néha D- terveket készíteni a különböző eshetőségekre, röviden: felkészülni.

Van, amikor ez abszolút kivitelezhető és jól is sülnek el a dolgok. Így volt ez esetemben a tanulmányaim túlnyomó részével. Mármint, mindig jó döntéseket hoztam életem ezen területén, de nem mindegyik volt kőbe vésve. Ilyen ez a PhD dolog is.

Az általános nekem egyszerű dolog volt. A város ahol felnőttem egy általános iskolát tart fenn és tölt meg gyerekekkel évről évre. Itt teljesen általános érdeklődésű osztályokról van szó, maximum a nyelvoktatás, a nyelvtudás erőssége határozza meg, hogy ki miből mennyit tanul - meg a versenyek, persze.

Én németes karrierrel indítottam, sulin kívül pedig ott volt az angol meg a többi szakkör. Meg a lovaglás.

Aztán jött a gimi. Az első saját választásom. Azt tudtam, hogy Szolnokon szeretnék gimibe járni, és az is megvolt, hogy szuper lenne abba a gimibe kerülni, ahol anyum is végzett. Az általános után az is elég egyértelmű volt, hogy németes osztályt jelöljek első helyen, aztán humánt, bioszt és matekot. Mindenhova volt elég pontszámom, de maradtam a németnél. 

Nos, általánosban megtanultam versenyezni - mert kb. minden indultunk, még matek és énekversenyen is (hangomat tekintve ennél már csak a sportversenyeken nyújtott eredményeim lettek volna szórakoztatóbbak)-, aztán gimiben megtanultam tanulni és hajtani.

Visszagondolva, nem is értem, miért izgultam annyira az ötödikes bizonyítványosztás előtt, hogy elájuljak fogmosás közben, hiszen erre még akkor sem vitt rá utána a lélek, amikor gimi harmadikban vártam, hogy meglesz-e mindenből a jeles (hello fizika). Jó hírem van, asszem egy négyesem volt abban az évben, aztán összejött a kitűnő, de mint akkor már oly sokszor megkaptam a felnőttektől, ez bizony a felvételin kívül kutyát sem érdekelt.

Érettségin szerintem mondhatom, hogy jól szerepeltem. Németből emelteztem csak, az 94% lett, a magyar 92%, a töri és az angol 89%, a matek meg gyászos 64%, de jó az, még ötös.

Oké, oké, jött az egyetem - a második saját választás. Mármint, az a választás, ami végül a sajátom lett, de azért édesapám egyszer megpróbálta a sajátjává tenni. Hát, nem jött össze.

Onnan indultam, hogy a gimi első két évében tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy én bizony jogi pályán fogok elindulni, mert dr. Szöszi meg ilyesmik. Aztán gimi másodikban rájöttem, hogy amúgy én nem akarok annyit törizni, és magolni sincs kedve ennyit, a jogszabályi változásokat sem akartam a mindennapjaim részévé tenni.

Ekkor elgondolkodtam, hogy mi lehet az az irány, ami azért valamennyire kötődik ehhez, tudom használni a nyelveket is, és lehetőleg van belőle az ELTE-n képzés. Merthogy nagyon szerettem volna Budapesten, egészen pontosan az ELTE-n tanulni. Nem, ehhez nincs köze annak, hogy anyum éppen akkor csinálta ott a negyedik diplomáját, ugyan. Maximum kicsit.

Így jutottem el a nemzetközi tanulmányok nevű szakhoz, ami elsőre nagyon izgalmasan hangzott. Aztán még gimiben szerveztem egy előadássorozatot, ahol alumnisok meséltek a karrierjükről. Kapóra jött, hogy egyikük éppen ilyen szakon végzett, úgyhogy az előadása után szépen megkérdeztem tőle amit szerettem volna, majd konstatáltam, hogy ez nem biztos, hogy az én szakom lesz. Ekkor már gimi harmadik végénél jártunk. Hjaj, micsoda pánik volt ott! Az évek óta tartó gondos tervezgetésem oda, kezdhetem előről.

De mit akarok? Merthátvégsősoroncsakazéletemmúlikrajta. Elővettem az általános negyedikben írt listámat, amin 10 foglalkozás szerepelt, amik akkor érdekeltek. Aztán jött a helyzetelemzés, mi az, ami most jó lenne? Tudtam, hogy szeretnék olyan munkát majd (hah! figyeled, m-u-n-k-á-t, nem szakot meg nem diplomát, hanem majd munkát.), ami feltölt, ami által folyamatosan fejlődhetek, jobbá tehetem mások és a saját magam életét, használhatom a nyelvtudásom is, utazhatok és azért nem mellesleg, amiből meg tudok majd élni. Abszolút vállalható feltételek, nem?

Aztán egyszer beütött. Nem tudom, honnan jött, de ültem szépen délután a szobámban, majd jött az A gondolat, vagy megérzés, vagy akármi, hogy hát ez a pszichológia lesz, de abból is az a fajta, ami munkával kapcsolatos (megjegyezném, ekkor már elég sokat hallottam apától a tréningekről meg 360 fokos értékelésről, és lelkesen forgattam a reportjait is). Aztán összeszedtem magam, és kisétáltam anyához a fürdőszobába, hogy szeretnék mondani valamit. Hogy pszichológia (jog meg nemzetközi tanulmányok helyett). Anya részéről elmaradt a várt döbbenet. Elmondta, hogy cseppet sincs meglepve, és hogy szerinte passzolni fog hozzám ez a dolog. Apa már más tészta volt. A “miért nem jó a nemzetközi tanulmányok” és a “nem lesz munkád” mondatok csak a leggyakrabban ismételtek voltak azokban a hetekben. Aztán egyszer annyit mondta, hogy oké, de ez az én döntésem. Aztán megérkezett a mondat, amit vártam: “én csak féltelek”. Aztán megbeszéltük, hogy mi ez a pszichológia dolog és miért lesz jó nekem, és kiderült, hogy tök más elképzelései voltak, és eszébe sem jutott, hogy “ja, amúgy tényleg sok tréningünk van és tényleg meg lehet belőle élni”. Egy kérdéskör pipa.

Ahhoz képest, hogy milyen nehéz volt azt átvernem, hogy átnyergelek a pszichora, szinte semmi volt ahhoz képest, amit akkor zúdított apa a nyakamba, amikor konkrétan a módosítós jelentkezési időszak utolsó napján felhívtam a suli udvaráról, hogy ja amúgy megcseréltem a sorrendet, és SZTE-pszicho helyett ELTE-pszichot jelöltem első helyen. MerthogymiazhogynemSzegedremész. Megbeszéltük. Voltunk ott. Tetszett. Persze, tetszett. Hogyne tetszett volna Szeged, meg hogyne tetszett volna az egyetem, amit azóta is csak babaháznak hívok - még akkor is, amikor konferenciára megyek oda-, meg hogyne tetszett volna az egész, hát oda járt az akkori fiúm is és amúgyis, Szeged.

Csakhogy apa elfelejtette, hogy még a szakmódosítós buli előtt én az ELTE-re készültem. Szóval végül meghoztam a második >>saját<< döntésemet, és valóban arra az egyetemre és szakra jelentkeztem, amit én, csakis én, saját szabad akaratomból választottam.

Apának először kicsit fájt, de aztán feldolgozta. A pontszámok kihirdetését szerintem jobban várta, mint én. Erre abból következtetek, hogy ő hívott fel a ponthatárral azon a bizonyos estén, amikor én még csak a meggyes sörömet fizettem ki útban a Margit-szigeten lévő Pontott Partyra. 

Szóval apától tudtam meg, hogy felvettek az ELTE-re, pszichológia alapszakra, államira. Csoda három év kezdődött el akkor.

PhD fesztivál, -1. nap

Szóval, jött az egyetem. Alapképzés, pszichológia szak. A legelső oktatási napon három órám volt, amiből az első kettő annyira nem fogott meg, viszont ahogy elkezdődött a “Bevezetés a pszichológiába” előadás, éreztem, hogy jobb helyen nem is lehetnék abban a pillanatban. Abban biztos voltam, hogy matekot már nem igazán szeretnék látni a tanulmányaim során. Nos, spolier alert: nem jött össze. Ámítás, hogy a bölcsészdiplomával és BA titulussal megáldott hazai pszichológia képzés soft. Volt statisztika, több félévnyi módszertan, élettan, meg közgáz, még ha “butítva” is, de volt. Az alapképzés első éve annyira nem hatott meg, eléggé élveztem, hogy elköltöztem otthonról, meg hogy ennyi új arc van körülöttem. Aztán jött az első vizsgaidőszak. Pain in the … , yap, oda. Maradjunk annyiban, hogy alapképzést utolsó évében jöttem rá igazán, hogy tök jó lenne úgy igazán összekapni magam, mert ahogy már oly sokszor meghallgathattam akkor anyától, bennem bizony több van.

Így történt, hogy a másodévet kvázi felkészülősen, az utolsó két félévet már tényleg szépen csináltam végig. Noha nem volt életem legokosabb döntése, hogy minden szigorlatomat az utolsó félév mindössze háromhetes vizsgaidőszakába zsúfoltam még másik két vizsgával, de nem volt mit tenni. Hősiesen sírtam a tételek felett, és a nyitott ablak előtt, a padlón ülve, ringatózva énekeltem az Abba-tól a Have a dream-et. Innen is szeretném megköszönni a szüleimnek és a barátaimnak, hogy nem adtak rám kényszerzubbonyt és nem kísértek be a klinikai pszicho gyakorlat helyszínéül szolgáló János Kórházba, hogy akkor maradjak is ott szépen.

Valahogy összeraktam a szigorlatokat, általános és fejlődéspszichoból ötöst kaptam (ki gondolta volna, hogy pont azokból, amikre a legkevésbé feküdtem rá), szociálból négyest, személyiségből meg hármast. Jó lesz, lehetett volna jobb is, de irány a záróvizsga. Kutatás ötös, prezentáció négyes. Egy századdal maradtam le a jeles diplomáról, dehát odaseneki. Az alapszakos védésem előtti napon volt a mesteres felvételim a BME-n, és madarat lehetett volna fogatni velem.

Történt ugyanis, hogy már alapszak első félévének második hónapjában megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy akkor tényleg munka mester, méghozzá a BME-n.

Itt szeretném megjegyezni, hogy innentől kezdve nagyjából két és fél évem volt megtervezni a hogyan továbbot. Az akkori tanszéki ügyintézővel szuper kapcsolatot alakítottunk ki, úgyhogy amikor bevittem a jelentkezési anyagomat, szinte régi barátokként üdvözöltük egymást.

Megtörtént a szokásos felvételi anyag összerakása online, nagyon gondos tervezéssel összeraktam a szakmai portfóliómat - ami azóta is kint van a témavezetőm polcán-, majd jött a szóbeli felvételi.

Ágotához kerültem. Hogy ki Ágota? Az egyik legjobb “dolog” - bocsi a tárgyiasításért-, ami történhetett velem emberileg és szakmailag. Szóval, megvoltak a felvételi körök, aztán jött a várakozás. Azt tudtam, hogy valószínű lesz elég pontom a bejutáshoz, de elnézve, hogy milyen erős évfolyamból jöttem, azért lelkesen vártam azt a bizonyos nem hivatalos sms-t.

2016.07.26. 20:03-kor meg is érkezett. Azért tudom ilyen pontosan, mert azóta sem töröltem ki a telefonomból. Szegény akkori barátomat halálra idegesíthettem aznap este, mert bár ő meg volt róla győződve, hogy felvesznek, én nem voltam hajlandó addig elindulni az esti sétánkra, amíg nincsenek meg a ponthatárok meg az sms. Aztán minden megérkezett, megvoltak a boldog telefonhívások, a lelkes üzenetváltások, hogy ki melyik specre megy tovább, meg persze be kellett állítani Facebookon, hogy hello BME. Mehettünk sétálni.

A mesterképzés két évét életem legjobb évei között tartom számon, a jelentkezést pedig életem legjobb döntései között. Azt hiszem, utoljára talán a Bűbájos boszorkákért rajonghattam ennyire, az pedig jó régen volt.

Elképzelhető, hogy a következő kijelentésemmel nem minden évfolyamtársam, fölöttem vagy alattam járó ért egyet, de sebaj. A harmadik saját döntésem következménye az lett, hogy szárnyaltam a mesterképzés ideje alatt, találtam egy csodálatos mentort, és minden megkaptam a képzéstől, amire vágytam, sőt, többet is.

Mester első félévében szerelmes voltam a fiúmba és a szakomba. Aztán nagyjából félév közepén előbbi megroggyant, és a TDK-m után két nappal véget ért. Ahhoz képest két napra pedig valami új kezdődött el, Ágotával. Azon a kedden magam sem gondoltam volna, hogy az órai prezentáció előtt 2 perccel én még sírok, aztán lenyomom a szöveget az előadótársammal, majd óra végén összeszedem minden bátorságom, és megkérdezem Ágotát, hogy lehetne-e segíteni neki projektekben. A szívmelengető válasz annyiból állt, hogy “Én is ezen gondolkodtam, csak még nem kérdeztelek meg.”.

Így indult el az a kőkemény két félév, ahol tényleg tanultam, vállaltam ezt-azt pluszban, ötleteltünk, megvalósítottunk, hoztunk újításokat. Két félévnyi flow.

Intro

Ma volt az első PhD-s meetingem a témavezetőmmel. Nettó négy óra alatt átbeszéltük, hogy nagyjából mi vár rám az első félvben, milyen ütemezés lenne jó az első két évre nézve, mik a kihívások, mire érdemes majd odafigyelni. Csodálatos négy óra volt, de erről majd később.

Ezt a blogot azért kezdem, mert akárhányszor belefogok valamilyen tanulmányba, szeretek tájékozódni az előttem képződőktől, ha van rá lehetőségem - most más a helyzet. Általános iskola óta lelkes tervező vagyok, ami az életem ezen területét illeti, és az eddigieket elnézve, a megvalósítást is kipipálhatom. Vannak viszont alkalmak, amikor nincs előttem olyan ember, aki ugyanabban a rendszerben tanulna, mint amiben aktuálisan én kezdek, vagy nem ismerem őket olyan jól, hogy "időben" felmérhessem a terepet. Életemben először, kicsit vakon vagyok egy képzéssel, aminek a hossza megegyezik a gimis éveimével. A PhD a következő négy éves vállalásom, ez a blog pedig a virtuális naplóm, amin nincs lakat.

Spolier alert:

- benne lesz, hogy hogyan jött nekem ez az egész PhD dolog

- valószínűleg sok szubjektív élményt fogok megosztani

- lesz benne jó és rossz is, bár valószínű mindkettőt élvezni fogom

- ha valaki még csak gondolkodik rajta, vagy ő is most kezdi, talán segítség lesz a döntéshez vagy a hogyan továbbhoz

- ez itt többnyire tapasztalat és vélemény lesz.

Pedigree

-Verseghy Ferenc Gimnázium, német tagozat (2009-2013)

-ELTE PPK Pszichológia Ba, "jó" minősítéssel viselkedéselemző oklevél (2013-2016)

-BME GTK Pszichológia Ma, "kitüntetéses" minősítéssel okleveles pszichológus munka- és szervezetpszichológia specializáción (2016-2018)

-BME Pszichológia Doktori Iskola, Alkalmazott pszichológia témakör, start: 2019 szeptember

Miértek

Amikor végzős voltam mesterképzésen, megkérdezte tőlem az akkori tanszékvezető asszony, hogy miért jelentkezem majd a doktori képzésre. Akkor gyorsan azt válaszoltam, hogy szeretném lekutatni azt, amivel utána foglalkozni szeretnék szakemberként, plusz szeretnék tanítani. Innen is köszönöm, tanárnő, hogy akkor megkérdezte ezt tőlem, és hogy azt mondta: "először is, nem lekutatunk valamit, hanem kutatunk. másodszor, csak a tanítás nem elég indok." Kb. két héttel később a végzős koktélpartin pedig annyit mondott még nekem, hogy "Blanka, ugye maga jön hozzánk doktorizni? Ez magának való." Jöttem, és lettek új miértjeim.

Az egyik továbbra is az maradt, hogy szeretném kutatni azt a területet, amit utána piacképes üzleti modellé tudok varázsolni. Megjegyzem, ebben a pillanatban úgy tekintek magamra, mint fejlődő szakemberre, akinek vannak jó, de nem kiugróan különleges ötletei, és többé-kevésbé működőképes tervei a megvalósításra. Van azért hova eljutni még.

A másik inkább átalakult. Az oktatási vonal még mindig meghatározó, részben azért, mert van egy szuperinspiráló mentorom, aki folyamatosan újabb és újabb ötleteket oszt meg velem, és példaértékűnek tartom azt, ahogy ő oktatni képes. Ágota, belőled mindenkinek kéne egy. Másrészt azért, mert hiába volt szerencsém a hazai legjobb képzésekben tanulni, nekem is vannak ötleteim és tapasztalataim a saját tanulmányaimból adódóan, amikkel lehet dolgozni, és némelyik ilyen ötlettel talán érdemes is. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy szívemen viselem a hozzánk érkező és nálunk végző pszichológusok sorsát.

Végső soron pedig, szeretnék hozzájárulni hivatástudatommal és a szakmám iránti szenvedélyemmel, hogy a pszichológia, azon belül is a munka- és szervezetpszichológia/ alkalmazott pszichológia/ pozitív pszichológia (bármelyiket választhatjuk jelen pillanatban) ne habos-babos kanapénfekvős, nemvállaljuk témaként éljen az emberek fejében.

Ambiciózus célok

Aki már doktorált, vagy éppen már benne van rövidebb-hosszabb ideje a kivitelezésben, esetleg még magasabb szintekre vitte, azoktól némi türelmet szeretnék kérni a következő sorok olvasása közben, és a kételkedés-legyintés-kinevetés háromszöge helyett inkább egy "hajrá, kislány" virtuális vállveregetést. Még csak most sétálok a rajtvonalhoz, valójában halvány lila gőzöm sincs, hogy milyen lesz ez a maraton.

Egy hónappal a kezdés előtt az alábbi dolgok járnak a fejemben:

- szeretnék dolgozni doktori mellett

- tök jó lenne már első félév végére publikálni

- második év végére elkészülök a kutatásommal Atól Zig

- legfeljebb 4 év alatt megszerzem a doktori fokozatot, ha nagyon hardcore leszek, 3 év alatt

- az utolsó 2 évben elvégzem a szakképzést

- piacon is helytálló programot faragok a kutatási témámból

Emellett persze marad ugyanaz a magánélet felállás, ami eddig: legalább havonta meglátogatni a családomat, a barátaimmal havonta-kéthavonta összejönni kisebb-nagyobb csapatokban, közben pedig néha "csak úgy", heti 3x edzeni meg ami kardiora elrugdosom magam, valamennyire odafigyelni az étkezésemre (haha, ebben ma lett egy csavar), ééés mondjuk 7 órát aludni naponta. 

Igen, itt tisztában vagyok azzal, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ők a családom, ők a barátaim, hogy van Ágota és Zsolti (a témavezetőm és az edzőm, a két leginspirálóbb ember az elmúlt éveimből), és ők, akikről még nem tudom, milyen sokat fognak jelenteni számomra a következő négy évben. Köszi, hogy vagytok, és itt vagytok.